Oldalak

2016. augusztus 21., vasárnap

008



Másnap koraeste már úton voltam a fához, nem tudom hogy lehettséges-e olyan de előbb akartam odaérni mint ő. A domb tetején jártam már, a nap utolsó sugarai már eltűntek a hegyek mögött.
  - Harry Herceg. - vidám kacaj törte meg a gondolataimat, és a lépéseimet. Egy szőkehajú kisfiú álldogállt mellettem nem messze.
  - Igen? - kérdeztem.
  - Hova mész? - kérdezte.
  - Sétálok egyet, nem tudok aludni. - válaszoltam, és közben őt néztem.
  - Tobias gyere vissza. - kiabált egy női hang.
  - Rejts el. - bújt el mögém.
  - Ki elől bújkálsz? - kérdeztem, a combomon megmarkolta a nadrágot.
  - Az anyukám, nem akarok hazamenni. - mondta halkan.
  - Mi lenne ha megigérném hogyha most hazamész, akkor holnap meglátogatlak? - kérdeztem.
  - Szavadat adod? - nyújtotta felém a kisujját, összeakasztottam az enyémmel.
  - Becsületemre mondom. - mosolyodtam el megfogtam a kezét, és elindultam vele a az útóbbi hang felé. Egy fiatalabb nő nézelődött fel és al, mikor meglátott minket a kezeit a szája elé kaptam.
  - Nagyon sajnálom ha galibát okozott. - hajolt meg előttem.
  - Ugyan, kötöttünk egy alkut. - mondtam, és lassan a kezem és ezzel Tobias kezét is az anyukája keze felé nyújtottam, lassan elengedte az enyém, egy pillanatra habozott még.
  - Holnap találkozunk. - mosolyodtam el, majd gyorsan elsiettem, már a nap teljesen eltűnt, kezdett leszállni a sűrű sötétség. Elszórakoztam itt az időmet.
  - Fenébe. - mondtam mikor már újra a domb tetején ácsorogtam, a hold éppen a fa felett járt. Lesiettem róla, és próbáltam ütemesebben lépkedni. Komolyan mondom hogy kifáradtam amíg odaértem, nagyon nem vagyok formában, el kéne járnom vadászni,de ha másra nem akkor legalább vívni. Megálltam a fa előtt, és körbenéztem majd lassan fel a fára. Már fent ült, és nem is foglalkozott velem, mint általában. Ez az egy dolog ami nagyon fel tud idegesíteni, amikor semmibe vesznek. Félreteszem minden királyi méltóságom csak szólaljon meg. Felmásztam a legelső ágra, úgy tűnik ez már egy ilyen szokásommá fog válni, lehet ha nem jönnék ki még hiányozna is. Felnéztem rá, még mindig ugyan úgy ült ott. Lehet ha felmásznék vele szembe akkor is csak átnézne rajtam? Most nem is ezzel fogok törődni.
  - Hahó. - szóltam fel, hátha legalább annyira méltat hogy rámnéz. Igen ez kevés volt. Gyenge próbálkozás. A kezei a felhúzott lábait akarolták át.
  - Megtudhatom hogy hogy hívnak? - lestem fel megint, hátha látok valami reakciót, de ez is csak süketfülekre talált. Elmosolyodtam.
  - Megakartam már múltkor is köszönni hogy megmentettél. Ha nem vagy biztos belehalok abba a vírusba. Nem tudom miért csináltad, de jól esett, meg igazából az életemet köszönhetem neked. - mondtam, egy halk sóhajt hallottam, hirtelen felnéztem de semmi nyoma nem volt a nagy sóhajtozásnak.
  - Olyan dok legenda kering rólad. - mondtam, próbáltam rávezetni arra hogy menjen bele egy kis kérdez felelekbe, mondjuk annyi is elég lett volna ha egy kérdésemre válaszol.
  - Tudom hogy nem vagy beszédes, de engem érdekel pár dolog biztos nagyon unatkozahatsz. - mondtam, talán ha kicsit gyerekesen kedvesre veszem a dolgokat akkor megered a szája. Csak ültem egy kicsit hátha reagál valamit de nemigazán akárt.
   - Miért vagy itt? - kéreztem, és felnéztem rá. Erre tudni akartam a választ mert akkor már eltudtam volna indulni valamerre.
  - Büntetni. - jött a válasz, a fejét a lábaira hajtotta majd lenézett rám, de nem a szemeimbe nézett hanem el mellettem. Annyira nem akartam hinni a füleimnek hogy azt hittem csak beképzeltem, pedig életemben nem hallottam még hasonló hangot sem, pedig már hallottam az övét, de most más volt, nyugodttásogt sugallt. Magam elé néztem pár pillanatig
  - Miaz hogy büntetni? - kérdeztem vissza, majd felnéztem de már nem volt fent. Kicsit csalódott voltam.
  - Én döntök élet, és halál fölött. - jött előlem egy hang, egy kajnyútásnyira ült előttem. Hirtelen néztem rá, ijesztő hogy egy pillanat alatt itt termett előttem, úgy hogy az előbb még sehol sem volt. A szárnyai szorosan a háthoz voltak húzva. Igazából csak most sikerült felfognom amit mondott.
  - Hogy tessék? - kérdeztem vissza, mert nem igazán elérni a tudatomig.
  - Életet adok, és veszek el. - mondta, és lenyújtotta az ág kétoldalán a lábait, mereven elnézett mellettem, én őt figyeltem
  - Ezt nem hiszem el, már megne haragudj. - mondtam komolyan.
  - Buta ember vagy, azt hiszed igaznak amit látsz, pedig az igazság nem nem járkál ilyen elvakult szemek előtt. - mondta majd a szemeimbe nézett, megint képesek voltak megbabonázni azok a kék szemek világosak voltak,és telis tele volt keserűségel, az arcán ettől függetlenül egy halvány mosoly húzodott, komolyan soha nem láttam még ennél szebb jelenséget, megfogalmazni nem tudtam volna miért is vonz ennyire a közelsége,megszakította a szemkontaktust majd felállt, és mielőtt még bármiféle reakciót mutatni tudtam volna eltűnt a szemeim elől. Nehezen szedtem össze magam, és csak most értettem meg amit mondott, az agyam mintha visszakapcsolt volna a normális befogadó képességére, a kezeim közé fogtam az arcom majd jól megdörzsöltem, lemásztam az ágról. Elindultam haza, közben pedig próbáltam megemészteni mindezt, nem tudom miért de olyan furán éreztem magam. Egész úton az előbbieken rágódtam, igazából ezt emberi ésszel képtelen voltam megemészteni.

Lassan vonszoltam be magam a szobám ajtaján álmosnak éreztem magam, és olyan érzésem volt mint akinek mázsás súlyokat helyeztek el a végtagjain. Bedőltem a puha ágyba, és az illatos párnák közötti mendékbe, talán ez volt ami mindig megnyugtatott, mindig amikor valami problémám volt a szobámba rohantam és nem jöttem ki onnan, nem sírtam sokszor de ha mégis ahogy ide befeküdtem már mintha el is törölték volna a problémám, és perceken belül az álom is elnyomott. Nehéz királyi utódként születni, soha nem kértek szépszóval hanem parancsoltak, ők is ezt szokták meg, én is ebben élek, amire elérem a kort hogy király lehessek valószinűleg, én is így fogok viselkedni, ahogy ezen gondolkoztam lecsukódtak a szemiem, és beleestem talán életem egyik legnagyobb csapdájába, amiről még nem is tudtam.

A szemiem lassan nyíltak ki, és talán sokáig nem is alkalmazkodtak a sötéthez így nagyokat pislogtam, és törölgettem őket. Lassan kezdett csak minden kivilágosodni, körbenéztem, a mezőn ültem. Lassan felálltam, kicsit megszédültem de gyorsan helyrejött az egyensúlyérzékem. Zavartan forgolódtam.
  - Hey. - egy kedves hangot hallottam maga mögül, megprördültem a tengelyem körül. A döbbenetem szerintem kiül az arcomra, az angyal állt ott. Halkan nevetett, és lassan felém lépkedett, a szárnyai még most is a hátához voltak simulva. Meglepőden nyugtat volt a jelenléte.
  - Louis vagyok. - mosolyogott, és nem sokkal előttem megállt, a kezét nyújtotta felém. Kéztetést éreztem hogy megfogjam az egész karját, olyan puhanának tűnt. Lassan felnéztem rá, egy szívmelengető mosoly húzodott végig az ajkain lassan megfogtam a kezét, és a szemit néztem, ahogy megráztam a kezét éreztem hogy megremeg, lenéztem a kezére, hirtelen apró csíkók jelentek meg rajta, amikből vér serkent ki, hol vékonyabb hol vastagabb, hirtelen elengedtem, és hátraléptem egyet de elkapta a karom, és átölelt.
  - Ne félj, ezek a felszínen nem látszódnak. - ahogy a kezeim, a karához értek ott is újabb sebek jelentek meg, egy pillanat alatt kibillentett az egyensúlyomból, megnyílt alattam a föld, és zuhanni kezdtem, már nem volt a kezeim között, eltűnt. Összezártam a szemeim, mert nem tudtam hova fogok érkezni, mikor kinyitottam őket egy szoba előtt álltam, egy nő szaladt ki a ruhája tele volt vérrel. Mielőtt bementem volna vettem egy nagy levegőt, mivel ez a nővérem szobálya volt. Lassan nyitottam be, de senki tudomást se vett rólam, anyám és apám álltak az ágy mellett, anya apám vállára borulva sírt.
  - Vigyék innen. - kiabált rá édesapám, az egyik szolgálóra, aki rögvest kiindult a kezében valamivel, meg akartam állítani de átfutott rajtam. Fejben kezdtem összerakni a dolgokat, de ez még mindig döbbenetes volt. Lassan felnéztem, Gemma mosolygó arca szemei néztek velem farkasszemet, majd egy kéz nyúlt az arcára, eltakarta a szemeit, egészen az arcáig követtem.
  - Te... - morogtam.
  - Adok, és veszek. - mutatott az ajtó felé, majd eltűnt, ahogy a kezei is eltűntek Gemma arcáról, a szemei le voltak csukódva, és megállt a mellkasának a mozgása is. Hirtelen minden fekete lett, nem akartam többet. Egy harctér jelent meg előttem. Körbenéztem, és megláttam apámat a lovasok között, ő állt legelől. Ezt nem akartam végignézni,de nem bírtam elfordulni, ahogy jobban megnéztem egy fehér bagoly ült a lovának a nyergén, pont mint az én Azorám de nem tudtam sokáig csodálkozni, mert a kétoldal egymásfelé indult, nem láttam hiába kerestem a két tömeg egymásnak feszült, és aki amerre látott arra kaszabolt. Nem bírtam sokáig nézni, elfordultam. Nem messze láttam ahogy apám, az angyal mellett áll, -akinek a neve valószinűleg Louis ha nem hazudott-, de nem az egyenruhájában volt, hanem hófehér ruhában. Megint elsötétült mindent, a földre rogytam, mert épp eleget láttam már mindenből.
  - Csak engedj el...kérlek. - mondtam, és eltakartam a szemeim mindkét kezemmel, majd minden elsötétült.

2016. augusztus 13., szombat

007



Hirtelen nagyon mérges lettem, ökölbe szorítottam a kezem. Pillanatok alatt már a földön álltam, és mint egy megvadult ló loholtam előre, és törtem utat magamnak, ledózeróltam volna mindenkit aki elém áll, mivel siettem a kastélyhoz is gyorsan elértem. Vettem egy nagy levegőt, és berobogtam a hatalmas kapun, még a halottak is felébredtek arra ahogy felcsörtettem a szobámig ha ez nem lett volna hab annak a bizonyos desszertnek a tetején, akkor az ahogy becsaptam magam mögött a vas veretes ajtómat, biztos feltette a pontot az i-re,sötét volt a szobába. Halk motoszkálást hallottam. Hirtelen a kezembe kaptam egy gertyát, és gyorsan meggyújtottam. Egy hófehér bagoly ült az ablakomban, vérzett az egyik lába, a szárnyát is összevérezte. Biztos voltam benne hogy ugyan az a madár mint ami a múltkor volt itt.
  - Gyere nem bántalak. - szóltam hozzá kedvesen, hatalmas kék szemekkel meredt rám, lassan forgatta apró fejét mintha ki akarta volna találni mit is akarok tőle. Vettem egy nagy levegőt, lassan a kezem nyújtottam felé, kinyitotta a szárnyait. Gyorsan leeresztettem, visszahúzta őket. 
  - Csak segíteni szeretnék. - léptem előre egyet óvatosan, nem mozdult.
  - Segíteni szeretnék, akár lehetnénk utána barátok is. - ajánlottam fel a barátságom egy madárnak. Mintha értette volna mit mondok, oldalra döntötte a fejét. Lassan lépdeltem előre, a kezeim magam mellett tartottam. Mikor elé értem engem nézett, nem mozdult semerre sem csak figyelt.
  - Meggyógyítalak, rendben? - kérdeztem. Óvatosan a bal kezem, magam elé emeltem pont úgy hogy vele egy vonalban legyen. Lassan felhúzta a vérző lábát, a másik alá nyújtottam a kezem, óvatos mozdulattal ráugrott a kezemmel.
  - Aranyos madárka vagy te. - mosolyodtam el, egy tálkát kerestem neki amibe ennivalót tettem, apámnak mikor fiatalabb voltam volt egy vándorsolyma ami a Moe nevet viselte. Nagyon okos volt, ameddig megvolt, néha én foklalkozhattam vele. Nagy embernek számított az akinek, saját madara volt, emlékszem sokan mesélték hogy a csaták előtt mindig a vállán ült, és amikor parancsot adott a magasba repült onnan figyelt, és követte a sereget. Okos madár volt, messze földre vitt üzeneteket, illetve a vadászatban is sokat segített.
  - Mi legyen a neved? - kérdeztem. Sokáig gondolkodtam de még nem jutott eszembe semmi jó, semmiképp se "Winter" vagy egyéb butaságoknak akartam elnevezni. Lesétáltam vele, egy raktár helyiségbe, mivel rengeteg madara van a királyságnak, ezért biztos voltam benne hogy itt fogok találni egy megfelelőt, felkaptam egy nagyobb darabot, elindultam vele vissza, már fent összeszedtem a többi dolgot. A madarat letettem az asztalra, míg összepakoltam a ketrecet.
  - Most te jössz. - mondtam, és kötszert vettem elő lemostam a lábát, és nem túl vastagon de bekötöttem a rossz lábát, érdekes módon nem ellenkezett, mikor a kezem nyújtottam rápattant. Betettem a kalitkájába, és becsuktam.
  - Gyógyulgass, és aludj egyet. - mondtam, és az ágyam felé battyogtam már kezdtem nagyon álmos lenni. Elterültem az ágyamon, a lábam talán kicsit még lelógott, de nem nagyon emlékszem mert amint a fejem párnát ért azonnal elnyomott az álom.

Hidegrázásra keltem, és azonnal a mellkasomhoz kaptam sípolva vettem a levegőt, köhögni kezdtem de lassan rendeződött a légzésem. Nem olyan régóta ez a harmadik alkalom hogy teljesen leizzadva kelek fel egy rémálomból. Felnéztem valami ricsajt hallottam. A madár okozta. Kikeltem, és bedugtam az ujjam, majd megsimogattam a kis fejét elcsendesült, és csak figyelt. Elmosolyodtam.
  - Azora leszel. - mosolyogtam. Átható pillantást kaptam válaszként azoktól a hatalmas kék szemektől.
  - Harry. - csapódott ki az ajtó Marlow állt velem szemben. Kihúztam a kezem a kalitkából, gyorsan kapkodta a levegőt.
  - Édesapád a Falu lakosai, és a szolgálók közül akar kivégeztetni párat. Szám szerint kettőt. - nézett rám.
  - Miért? - kérdeztem, és féloldalasan ránéztem.
  - Szárnya krapott az Angyalokról szóló történet, és a kémjei őket gyanúsította. - mondta, és idegesen tördelte a kezét.
  - Menjünk. - mondtam, és kisétáltam mellette ő becsukta mögöttem az ajtót. Együtt sétáltunk le a trónteremig ahol megfogtam az ajtót, és kivágtam őket magam előtt. Mindenki rögtön felém fordult, lassú de határozott léptekkel céloztam meg apámat, a trónszék alatt nem sokkal térdelt a két fogoly, a szőnyeg két oldalán voltak.
  - Harry mire vélhetem ez az indulatos belépőt? - kérdezte kissé idegesen, fészkelődni kezdett a székében. Meg nem álltam addig amíg a két fogoly között álltam.
  - Kik ők? - kérdeztem.
  - A foglyaim. Miért foglalkoztat édes fiacskám? - kérdezte.
  - Mit csinálsz velük? - feleltem a kérdésére egy kérdéssel.
  - Szerintem ez nem a te dolgod Edward. - emelte meg a hangját.
  - Mivel sokszor noszogattál már hogy Hercegként döntsek felelősségteljesen, úgy érzem eljött az ideje hogy megfogadjam a tanácsod. - néztem fel rá.
  - Szárnyaim alá veszem őket, és megtanítom őket hogyan kell megköszönni a Király kedvességét. A saját udvari segédjeim illetve zsoldosaim lesznek. Ahelyett hogy megöletném őket, úriembereket faragok belőlük. - mondtam komolyan. Hallottam ahogy az egyik mellettem halkan kuncogni kezd. Oldalra néztem, az egyik fiú volt. Barna haj, barna szemek.
  - Ne szólj szám, nem fáj fejem. - mondta mosolyogva majd előre hajtotta a fejét. Vettem egy nagy levegőt. Kellenek nekem.
  - Vigyed. - mondtam nem törődöm módon a király, majd intett. A kezembe fogtam a kezükön lévő kötél hosszú végét, majd húzni kezdtem őket kifelé.
  - Minek köszönhetjük kedvességét úrfi? - nevetett a barna hajú.
  - Halljam a neved. - mondtam mikor becsukódott mögöttem az ajtó, kicsit meghajolt.
  - Liam Payne szolgálatára uram. - mondta, a másik kuncogni kezdett. Megforgattam a szemeim.
  - Ugyan felség, tudjuk hogy mekkora erővel bír. Nézze el nekünk mint a két bolondos idegennek. - mosolygott nagy szemeivel a másik szőkés barna haja volt, és égés nyomok a kezein.
  - Fent az emeleten lesz a szobátok, az enyém közelében. Az életetekért, és azért cserében hogy normális emberré teszlek titeket az angyalról fogtok nekem dalolászni, akkor amikor én akarom. - mondtam. Felcsillant mindkettőjük szeme.
  - Csak nem látta Felség? - kérdezte a barna hajú.
  - Inkább csak érdeklődök utána, mindaddig szabadon mozoghattok ameddig az én érdekeim szolgáljátok. Nem ajánlom hogy magatokra haragítsatok. - mondtam, és előkaptam egy kis tőröm a tokjából,  majd elvágtam a kezükön lévő kötelet mert annyira erősen, és kacifántosan lett rájuk erősítve hogy könnyebbnek találtam így elintézni.
  - Este találkozunk, és meséltek nekem. - engedtem szabadjára a kis madárkáim, akik lassú léptekkel indultak el kifelé a kastélyból.

Lassan lépkedtem a szobámba fel, és alá. Már szóltam Marlownak ha a két fiú sötétedés előtt nem ér vissza akkor eredjen utánunk, és kapja el őket. Az ablakban álltam, mikor kopogást hallottam.
  - Gyere. - mondtam, megérkeztek. A másik nevét még nem is tudtam a nevét.
  - Mondjátok még egyszer hogy hívnak titeket. - montam.
  - Liam Payne. - mondta határozottan az első.
  - Andy Samuels. - hallottam meg a másik választ.
  - Nos akkor kivele. - fordultam lassan meg, és őket figyeltem.
  - De mit kéne mesélnünk...nem tudjuk mi is az amit tud. - pillantott rám Liam.
  - Az alaptörténtet tudom, amit fontosnak találtok. - egymásra néztek. Nem szóltam közben, csak csendben figyeltem.
  - Egyfajta erővel bír. Képes gyógyítani, ezért is akarta az édesapja magáénak. Egy ilyen képesség birtokában, soha nem hal meg az ember... - mondta Andy. Mindig amikor ezt meghallom, mérges leszek. Nagyon mérges.
  - Nagyon nehéz a közelébe férkőzni, azt mondják hogy falakat emel maga köré, és nem foglalkoztatja ki hogy, és miért szól hozzá. Nem kelti fel figyelmét beteg,öreg, szegény de még király, és herceg sem. Őt nem érdeklik az anyagi javak, se pedig az otromba szavak. Szabad, és tiszta lélek. - adott egy kis infromációt most Liam.
  - Azt mondják hogy aki megérinti annak gyógyulást, és szerencsét hoz az életébe, de aki a szemeibe néz, az halál fia. - mondta Andy. Az utóbbi hülyeség, erre Liam is rájött. Én vagyok az élő bizonyíték erre.
  - Ne viccelj már, mindig azt hallom hogy a szemeiben fájdalom lakozik. Míg lelke világos mint egy angyalé, addig érzései vérrel, és könnyel átitatottak. - vágott bele megint Liam.
  - Megtörhetetlen falakat húzott maga köré a király miatt. - mondta Andy.
  - Ezzel egyet kell értenem. Nekem az anyóm azt mondta, hogy az ikerpár akik megszerezték a tollát, magukhoz édesgették, elhitettek vele mindent, azt adták neki amit akart, ígéretet tettek neki, majd az egyik este akarata ellenére lefogták, és megszabadították egyetlen tollától. - merült bele a mesélésbe Liam.
  - Az angyalok tollaiban, idevégződések futnak míg az érintés, és a simogatás bizsergő érzést vált ki mint a mi bőrünknél, de ha tépik, rántják, vagy esetleg belekapnak az fájdalommal járt. - mondta Andy.
  - Ennek nem tudjuk a teljes igazát. - mondta Liam. Igen ez elég butaságnak hangzott, bár nemrég még az angyalos dolog is elég őrületnek tűnt.
  - Nem tudjátok miért van itt? - kérdeztem.
  - Oh ha tudnánk... - nevetett Liam.
  - Milyen jó lenne...talán akkor tudnánk neki segíteni... - mosolygott Andy.
  - Menjetek, és pihenjétek magatokat ki. - eresztettem őket útjukra. Az ablakomhoz sétáltam, a tölgyet néztem. Eldöntöttem hogy, én megtudom miért van itt. Megtöröm a jeget, és visszaépítem az emberekbe rejtett hitét. Halk csivitelést hallottam, Azora volt az, a ketrechez sétáltam.
  - Leveszem a kötésed, és kicserélem. - mondtam, és kinyitottam a kalitka ajtaját majd benyújtottam a kezem, lassú mozdulatokkal rálépett, érdekes volt hogy egy cseppet sem félt tőlem. Levettem a lábáról a kis kötést, meglepődtem mert elég gyors ütemben gyorsult.
  - Egy kis túlélő vagy. - mondtam mosolyogva. Igaz hogy a madarak gyorsan regenerálódnak, de ez picit akkor is gyors, újabb picit kötést tettem rá, és visszaraktam a kalitkába, és bezártam. Öntöttem a kis tárolóba inni, és enni is hoztam neki.
  - Gyönyörű madár vagy. - mosolyogtam, és lassan befeküdtem az ágyba. Ahogy a fejem a párnára hajtottam a fejemet lassan a gondolataimba kúsztak a rémálmaim, amiket nem akartam többször átélni, még nyomasztott egy ideig de végül feladtam a harcot, és elaludtam.

2016. augusztus 7., vasárnap

006


Egy pillanatnak éreztem az egészet, elvesztettem az eszméletem.


Hirtelen ültem fel, és a fejemhez kaptam ahogy az ujjaim az arcom oldalához értek valami folyt lefelé, a kezem magam elé emeltem.
  - Hála az égnek hogy jól vagy, már kezdtem aggódni. - szólalt meg mellőlem egy ismerős hang, de ahogy oldalra fordítottam a fejem szédülni kezdtem. Még homályos volt a látásom, nem igazán érzékeltem ki ül a balomon.
  - Ne hangoskodj körülötte, most nyugalomra van szüksége. - felelte egy másik hang, nő volt. Lassan a kezemre néztem, vízcsepp volt. Elkezdtem érzékelni a külvilágot hirtelen levert a víz, és mindenem tűzforrónak éreztem. Nem értettem mi ez az érzés.
  - Hol vagyok? - kérdeztem, és oldalra néztem. Josephine állt mellettem az orra, és a szája egy ronggyal el volt takarva. Aggódó pillantásokat éreztem magamon.
  - A szobádban. De ne erőltesd túl magad kérlek.- nyomott vissza a párnák közé. Nem értettem semmit sem. Ahogy hirtelen visszadőltem kicsit megfordult velem a világ.
  - Reggel nem keltél fel ezért megnéztem hogy vagy, hívtam Josephinet mikor megláttam hogy nézel ki. Lázad van, és ráadásul elég magas. - mondta Marlow. Éreztem ahogy az egész testem túl van hevülve, ráadásul még be is takartak amitől csak rosszabbul éreztem magam. Patakokba folyt rólam mindenhonnan a víz. Levegőt is nehezen kaptam, úgy éreztem hogy képtelen vagyok teleszívni a tüdőmet levegővel, ami újabb aggodalomra adott okot.
  - Remélem nem azt a messziről jövő betegséget kaptad el. Az újabb távirat szerint gyors lefolyású legjobb esetben is 1 hétig húzza aki elkapja. Magas láz, és légzés elégtelenség. - morogta az orra alatt Josephine. Hirtelen nem tudtam hogy jól hallom-e.
  - Mi? - kérdeztem rögtön ahogy kiejtette a tüneteket. A csuklóimra tettek egy-egy vizes kendőt.
  - Nem mehetsz ki innen amíg ki nem derül. Este érkezik hozzád egy orvos. Addig ágyban kell lenned. - mondta, és lassan kisétált a szobából.
  - Lassan én is megyek... - mondta Marlow. Nem sokat de beszélgettünk, mesélt arról hogy a képzésük hamarosan véget ér, és akkor a két zsémbes tábornokom helyébe léphetnek, látszólag nagyon feldobta, valahol mélyen belül én is örültem neki. Egyedül feküdtem bent, és nagyon rosszul éreztem magam, talán még soha ilyen rosszul. Nagyon kínlódtam, próbáltam elaludni de a szörnyű melegtől képtelen voltam rá. Kezdett a nap a hegyek mögé bukni. Lépteket hallottam, majd már nyílt is az ajtóm. Belépett rajta minden bizonnyal egy férfi. Vettem egy nagy levegőt. Minden bizonnyal ő lesz az orvos. Nem volt magas, karcsúnak tűnt.
  - Üdvözlöm. - köszöntem előre, ami nem volt szokásom. Gyertyát gyújtott, és elhelyezte pár helyen őket. A fény gyéren bevilágította a szobát, így jobban szemügyre tudtam venni. Majdhogynem földig érő kabátot viselt alatta inget, egy szorosabb anyagú nadrágot, és egy bőrből készült cipőt, minden ruhadarabja fekete színű volt. Elsőre kicsit megrémültem mikor felnéztem rá, egy hosszúcsőrű madármaszk volt rajta, eddig úgy tudtam hogy ezt a pestis idején hordták. Az elejében gyógyfüveket rejtettek hogy ne kapják el a kórt. Ettől függetlenül megijesztett a kinézet. Nem szólt csak közelebb jött hozzám, a táskájában kutakodott ami már az ágyamon volt. Kihúzta a kezét a táskából, most vettem csak észre hogy bőrkesztyű feszül az apró kezein. Most így jobban megnézve tényleg nem volt nagydarab, inkább aprónak mondanám.
  - Mit fog csinálni? - kérdeztem, nem szándékoztam engedni hogy hozzámérjen amíg el nem mondja mit csinál. Egy pillanatra rám nézett majd elfordult, és a táskájában kezdett kutakodni megint. Kihúzta a kezeit de semmi nem volt benne, közelebb sétált.  Mereven figyeltem mit csinál, készen voltam bármelyik pillanatban leteríteni. Igaz a testem biztos nem teljesítette volna a kérésem olyan gyorsasággal, de valahogy megoldottam volna. Megtöröltem a homlokom, lassan hátrébb lépett egyet mikor megemeltem a kezem. Megigazította a kesztyűjét, majd rám nézett. Elég ijesztő amikor egy madárfejű ember téged szuggerál. Hirtelen egy meleg áramlat futott végig az egész testemen, és köhögni kezdtem mert nem kaptam rendesen levegőt, sípult a tüdőm ahogy próbáltam magamba szívni a friss levegőt. A zsebébe nyúlt, egy kis üvegcse volt az apró ujjai között, a másik kezét az államra tette majd kicsit lefelé nyomta hogy kinyissam a szám mikor résnyire kinyílt az ajkaimnak támasztotta a kis üveget, és a számba öntötte a tartalmát, éreztem ahogy végigcsurog a torkomon szinte végigégette azt, forrónak éreztem még a folyadékot is. Ellépett tőlem, utána kaptam, és felültem ülő helyzetbe, már nem értem el. Hirtelen nem tudtam parancsolni a testemnek, és eldőltem hátra mint egy liszteszsák. A fejemet még meg tudtam emelni, éppen szólni akartam de igazából a döbbenettől nem tudtam megszólalni. Lehúzta a fejéről a madármaszkot, és a szemeimbe nézet a szemei elkápráztattak, és mindent belém fojtottak. Gyönyörű kékek voltak, szinte világítottak a sötétben. Egy félmosoly jelent meg apró ajkai, és a mutató ujját a száját elé emelte, mikor látta hogy mondani akarok valamit. Hátat fordított, majd ledobta magáról a fekete kabátot ami alatt, már hófehér ruha világított, hátulról jól szemügyre tudtam venni a szárnyait. Biztos voltam benne hogy hallucinálok. Becsuktam a szemeim, és amikor újra kinyitottam hirtelen fehér madarak százai szálltak ki belőle mígnem ő maga eltűnt. A madarakat az ablakig, követtem de ahogy kirepültek rajta a fejem elnehezedett lassan az ágyra esett, a szemem kezdett lassan leragadni próbáltam magam ébren tartani de nem sikerült sokáig leragadtak a szemeim, és álomba szenderültem.

Vettem egy hatalmas levegőt, és kipattantak a szemeim ahogy képes voltam teleszívni a tüdőmet levegővel, görcsösen próbáltam minél többet befogadni a tüdőmbe. Felültem, és megtöröltem az arcom.
  - Hogy gyógyultál meg ilyen gyorsan? - kérdezte Josephine. Lassan megnyugodtam, és az oldalam felé néztem.
  - Láttam. - válaszoltam halkan.
  - Kit láttál édes fiam? - kérdezte. Egy pillanatig haboztam majd válaszoltam a kérdésre.
  - Az angyalt... - mondtam halkan. Kételkedő szempárt éreztem magamon.
  - Kérlek hagyj magamra... - mondtam komolyan.
  - De Harry nem... - próbált valamit még mondani.
  - Azt mondtam hagyj magamra. - emeltem meg a hangom. Lassan kibotorkált a szobából. Miután egyedül maradtam kiültem az ágy szélére, és a fejem a kezeimbe támasztottam. Nem akartam senkinek sem elmondani, mert biztos vagyok benne hogy hülyének fognak nézni, illetve kutatni kezdik majd. Ha Josephiné ezt valakinek elmondja nagyon kifogok borulni. Arra lettem figyelmes hogy sötétedik, fogalmam sem volt hogy meddig lehettem kiütve. Lehet meg kéne köszönnöm?Kikeltem az ágyból, és az ablakomhoz sétáltam. Nem tudom mit kéne megköszönnöm, azt hogy majdnem megölt? Vagy azt hogy valamit megitatott velem, és talán attól jól lettem? Éppen kezdtem fortyogni magamban amikor egy bagoly szállt az ablakomra. Előre kellett kicsi dőlnöm mert nem akartam elhinni, hófehér volt egyedül csak a csőre volt fekete a nagy kék szemeivel nézett rám. Megráztam a fejem amire hirtelen felröppent, és elrepült. Kezdte az üldözési mániám felütni a fejét. Eldöntöttem hogy ma este elmegyek, és beszélek vele ha kell órákat állok majd ott, megpróbálom a legkedvesebb énem előkapni.

Alig nyúltam az aznap esti vacsorához, mikor már a vár lakói álomra hajtották a fejüket akkor indultam meg kifelé, most egyedül mentem nem hoztam ki Hawkot így lassabban haladtam de jobban is éreztem magam így. Már besötétedett teljesen, vittem magammal minden fontos dolgot ami egy ilyen útra szükséges lehet. Mire észbe kaptam már a domb tetején álltam, és a hatalmas tölgyet figyeltem. Vettem egy nagy levegőt, és elindultam lefelé a fejembe vettem hogy minden bevetek hogy megszólaljon, hogy beszéljen hozzám mert úgy emlékszem hogy Josephine azt mondta hogy nem szólnak senkihez sem, mondjuk felém már volt szava a ami mondjuk nem volt a legkellemesebb, ahogy erre rágondoltam egy kicsit felhúztam magam. Erőt vettem magamon, és mikor a fa alá értem megálltam. Lassan emeltem csak a tekintetem a fa koronája felé. Csak néztem fel, nem tudom miféle csodát vártam. Ott ült, és az ég felé nézett, a Hold mintha csak miatta cserélte volna meg a helyét a Nappal, a fénye az arcát világította meg. Az első gondolatom az volt  amikor megláttam hogy fel akarok mászni, és bármi áron meg akarom érinteni soha nem éreztem még hasonlót, még a józan eszem se akart pár pillanatig ellentmondani a gondolatnak, de végül megerőltettem magam.
  - Hahó. - szólaltam meg végül, nem voltam hangos csak pont annyira hogy meghalljon, azonban nem zavartatta magát meg sem mozdult, olyan volt mint egy szobor.
  - Nem fogsz hozzámszólni? - kérdeztem, és teljesen besétáltam a fa lombkoronája alá.
 - Pedig nekem lenne pár kérdésem. - döntöttem a hátam a fának, és felfelé néztem, még mindig semmi jelét nem láttam annak hogy egy pillanatig is szóbaelegyedjen velem. Felmásztam a fa egyik talajtól nem messzi vastag ágára, leültem rá.
  - Megbántottalak talán? - kérdeztem, mindenképpen kiakartam csikarni pár szót belőle. Egy halk kuncogást hallottam.
  - Mi olyan vicces? - dörrentem rá, ám ezzel már nem törődött. Kifújtam a levegőt, valahogy rá kell jönnöm hogy ez nem fog semmire sem vezetni vele, ő nem ember akire kiabálással vagy fenyegetéssel hatni tudok, gondolom ha veszélyesnek érzi már a dolgot akkor fogja magát, és elrepül vagy esetleg eltűnik. Félre kell tenem a Hercegi becsületem, bármennyire is nehéz feladat ez.
  - Mit csináljak hogy beszélj velem? - kérdeztem, bár olyan mintha magamhoz intéztem volna. Felnéztem rá, a hátát a vastag fatörzsnek döntötte, a lábai kétoldalt lelógtak kezei a hasán pihentek, egy rövidújjú fehér ing volt rajta, és egy ugyan ilyen szinű rövidnadrág.
  - Miért viselsz mindig fehéret? - kérdeztem, bár mondjuk ez az ő részéről biztos buta kérdés volt. Hirtelen feszülten figyelni kezdtem ahogy megmozdul az egyik keze, felemelte majd a hajába túrt, kissé csalódottan hajtottam vissza a fejem. Minden lehetőséget, megpróbálok hogy beszéljen.
  - Én Harry vagyok, a Herceg. - kezdtem bele, most akkor megpróbálom bemutatni magam, hátha így kedvet kap a beszélgetéshez. Feljebb másztam, hátha így talán közvetlenebbnek érzi a beszélgetést.
  - Itt nevelkedtem, és már rég ki akarok szabadulni kicsit hogy világot láthassak, szeretném ha a királyságunk nagyobb lenne, és a Szarvasos címer nem csak ezen a váron lógna kint. - mondtam. Mozgást hallottam, fél szemmel láttam ahogy feláll, az egyik kezével fogta a vastag fa törzsét. Gyorsan felpattantam, valamilyen fura érzés magába kerített nem akartam hogy elmenjen, és a fejemben milliónyi eszköz, és lehetős keringett az ittartásával kapcsolatban. Sikerült gyorsan felmásznom az alatta lévő ágig. Amikor mág alatta voltam, lassan ellépett a fatörzstől, én felhúztam magam. Előttem állt, nem éreztem még egyik alkalommal sem ilyen közel, a szárnyai voltak előttem, mintha csak meghallotta volna mint gondoltam megfordult, és az ágat nézve szembe állt velem. Szólni akartam, és menni felé de hátrálni kezdett az egyre végkonyodó ágon.
  - Ne menj el. - szóltam utána, mire felnézett a szemeimbe, maradásra késztetettek azok a világító kék szemek.
  - Hiú vagy fiú. - mondta, majd mikor utána nyújtottam a karom eltűnt egy pillanat alatt a szemem elől.



Sziasztok! 
Először is szeretném megköszönni a sok-sok kommentet és elnézést szeretnék kérni hogy nem hoztam részt :( az egyetlen mentségem a gépem :D haldoklott, de vettem újat szóval mostmár suhan ezerrel, meg talán egy másik hogy elkezdtem egy másik blogon gondolkozni ami a Driver nevet viselné. Nem tudom még mi lesz a sorsa, kisvideót csinálok hozzá, és majd kint lesz pár csoportban :D remélem lesz akinek tetszeni fog, viszont elég erősen gondolkozom 1 blogom újraírásán de az még a jövő :D c:
Remélem tetszett nektek ez a rész, ha igen akkor írjatok kommentet! :D

2016. július 29., péntek

005


A döbbenetből még estére se sikerült kilábalnom az ablakomban álltam, és üresjáraton zakatolt az agyam. A szemtanúk szerint egyszer csak összeesett, és nem mozdult.
  - Francba. - morogtam majd kihajoltam az ablakon kicsit begörnyedtem, és megtámasztottam a könyököm a párkányon a fejem pedig a kezemre hajtottam. Már nehéznek éreztem tartani is, de képtelen voltam elaludni. Hirtelen bevillant az arc újra a szemeim elé komoly volt, és nem tűrt ellentmondást. A kezeim közé fogtam az arcom, és átdörzsöltem az egészet. Zaklatottan éreztem magam, nem tudott nyugodni hagyni az a gondolat hogy a férfinek köze lehetett az egészhez, hiszen kis híján elmenekült a helyszínről. Mondjuk elég feltűnő lenne ha tényleg ő tette volna, bárki kiszúrhatta. Elhessegettem ezt a pocsék gondolatot. De mégis ki volt az a férfi, próbáltam felidézni az arcát de még hasonlót sem láttam. Magamba szívtam a friss levegőt hátha az segíteni fog kicsit a gondolkodásban, de nem igazán hatott rám. Zajra lettem figyelmes, de nagyon távoli volt elnéztem a távolba, egy lovas érkezett nem kis sebességgel. Az út mellett állított kis világtó póznák miatt jól látszott a por amit felvert. Ritkán szoktak este érkezni a futárok elsőként akartam tudni a dologról. Pillanatok alatt átöltöztem, és már mentem is. Egyet utáltam ebben a kastélyban rengeteg lépcső volt lefelé, és este a látási viszonyok miatt nem egyszer sikerült már orra esnem. Mezítláb futottam lefelé sikerült leérnem még a futár előtt, amikor megálltam a hatalmas kapu előtt, akkor ért be.
  - Felség. - szállt le a lováról, és már mellém is sietett. Érdeklődve figyeltem.
 - Londonból küldött egy nemesi család, újabb betegség ütötte fel fejét, nagy sebességgel terjed. - mondta majd átnyújtotta a tekercset. Lassan kifújtam a levegőt.
 - Eddig csak annyit tudni róla hogy magas lázzal, és fáradékonysággal jár. A magas láz, és a lázgörcsök miatt az esetek többségében halálos kimenetelű. - mondta, megvakartam a tarkóm.
  - Köszönjük...gyere biztosítunk neked élelmet, és persze alvóhelyet is. - mondtam, fáradtan bólintott egyet majd megköszönte. Beengedtem magam előtt, és a konyhába vezettem. Nem volt kötelességem, de volt bennem egy kötelesség tudat. London majdnem 3 napra van lóval. Egy lány sürgött - forgott a konyhában, ő gyorsan keresett neki enni, miután befejezte elindultunk a szobája felé.
  - Elnézést kérek felség az udvariatlanságom végett, még nem is mutatkoztam be. - mondta mikor megálltunk az egyik szoba előtt.
  - Zayn vagyok. - mosolyodott el álmosan.
  - Akkor üdvözöllek a kastélyban Zayn. - mosolyodtam el majd kinyitottam a szoba ajtaját.
  - Köszönöm a szállást. - mondta majd rám nézett. Csak bólintottam egyet.
  - Jó éjszakát. - köszöntem el  majd elindultam a saját szobám felé. Nem sok időre de sikerült az este dolgai száműzni a gondolataim közül. Benyitottam a szobába körbenéztem, hirtelen kaptam vissza a szemeim az ablakomra, mivel mintha láttam volna ott valamit. Zavartan sétáltam oda majd néztem ki rajta.
  - Kezdek már képzelődni is. - nevettem halkan. Befeküdtem az ágyamba majd álomra hajtottam a fejem.

Reszketve, és teljesen leizzadva riadtam fel. Felültem, és a kezeim közé vettem az arcom szorosan összezártam a szemeim, próbáltam nem az előbbi álmomra gondolni. Gyorsan vettem a levegőt, és képtelen voltam összeszedni magam. Felkavarodott a gyomrom. Kikeltem az ágyból, és elindultam kifelé a szobából. A kezemben szorosan fogtam a tegnapi üzenetet. Apámat kerestem. A lenti étkező helyiségben rá is akadtam.
  - Tegnap este hozták. - nyújtottam felé azonnal elvette, és pillanatok alatt olvasni kezdte.
  - Harry jól vagy? - lépett mellém, és a homlokomra illesztette az apró kezét.
  - Meleg vagy... - mondta anya.
  - Ne érj hozzá. - csapott apám az asztalra amire mindenki összerezzent. Értetlenül nézett mindenki rá.
  - Hívjatok orvost, ha nincs semmi bajod kijöhetsz a szobádból. Eredj. - mondta. Kissé idegesen hagytam el az étkezőt. Felmentem a szobába. Nem akartam megbetegedni főleg nem ezzel a betegséggel. Fel-alá járkáltam a szobámban, és kezdett egyre több méreg felgyülemleni bennem. Kopogtak.
  - Mivan? - szóltam idegesen.
 - Ejnye édes fiam, hát nem tanítottalak meg arra hogy ne beszélj ilyen modortalanul? - lépett be Josephine.
  - Menj ki kérlek nem akarom hogy elkapd ha esetleg beteg vagyok. - mondtam, az ő korában a láz is halálos kimenetelű lehetett.
  - Harry, az én koromban már ez nem számít. - mosolygott majd közelebb jött, és lerakta kis kosarát az ágyamra.
  - Ülj le ide édeském. - paskolta meg az ágyam a kosara mellett. Odaültem. Engem nézett, és a kezét lassan a homlokomnak nyomta éreztem ahogy remeg a keze.
  - Nem érzem hogy beteg lennél, inkább a hatalmas karikák aggasztanak a szemeid alatt. Nem alszol jól kedveském? - kérdezte.
  - Nem igazán. - mondtam. Rám fért volna már egy kiadós alvás.
 - Fogadd meg a tanácsom menj, és lovagolj ki valahova fáraszd le magad az estére. Úgy könnyebben elnyom az álom. - mondta, majd valamit kirakott az ágyamra.
  - Elalvás előtt vegyél be egyet belőle. Elűzi a rossz álmokat. - mondta, és kisétált a szobából. Elterveztem hogy akkor kimegyek a fához majd mikor már sötétedik, mert akkor minden sokkal szebb.

Már a lovam hoztam ki az istállóból, lassan felültem rá. Lassú léptekkel indultunk el oda, mivel élvezni akartam a tájat. Hol az eget hol pedig az egyre sötétedő tájat figyeltem. A figyelem az égre szegeztem, egy hullócsillag szelte ketté az égboltot jól látható volt, és a csík amit húzott is igen tekintélyes méretű volt. A tekintetem előre szegeztem, és már gyorsabb ütemben mentünk a tölgyfa felé. Sokkal jobban éreztem magam, mikor felértünk a dombra lassítottam.
  - Innentől már csak lassan, had élvezzem a kilátást. - simogattam meg a lovam nyakát. Gyönyörű volt, még mindig. A lombok között néhol átszűrődött a fény, így az alatta lévő füves rész is néhol meg volt világítva. Ahogy közel értem hozzá leszálltam a lovamról, és elengedtem. Megbíztam benne hogy nem csavarog el, így sem. Lassan közeledtem a fa közelébe, nem sokkal előtte nagyjából 3 méterre a törzsétől megtorpantam. Fürkészve néztem fel a lombja között. A lombkorona egyik gyér részén a fény nem érte el a talajt, közelebb sétáltam hogy jobban szemügyre vegyem miért nem érinti a fény a földet reméltem hogy egy madárfészek, három lépés után megtorpantam. Nagy szemekkel néztem fel a fára. Valaki ott ült fehér ing volt rajta, és egy fehér nadrág cipő azonban nem volt rajta. Nem tudtam hova tenni felháborodtam, de meg is lepődtem. Fogalmam sem volt hogy kicsoda, és mégis a kastély területén üldögél.
  - Ki vagy? - léptem ki az árnyékos részről. Mintha el sem jutott volna a füléig amit mondtam. Nem mozdult. Idegesen haraptam az ajkamba, nem szerettem ha semmibe vesznek.
  - Kérdeztem valami. Megismétlem még egyszer. Ki vagy? - kérdeztem meg újból, karba tettem a kezeim. Csak félig láttam a lábai fel voltak húzva karjaival átkarolta őket, és az arca a fa kopasz foltján nézett kifelé.
  - Válaszolj. - emeltem meg a hangom, de még az szám is megremegett az idegességtől. Elhatároztam magamban, hogyha nem jön le én magam fogom lerángatni onnan. Megrezzent a teste, halk kuncogást hallottam. Itt búcsút mondhattam az ép eszemnek, idegesen dobtam le a kabátom a földre. Feltűrtem a rajtam lévő ing ujját. Soha senki nem mondott nekem ellent, és soha senki nem nevetett ki. A fa törzséhez siettem, innen nézve már elég magasan ült de még mindig ügyet sem vetett rám. Kézzel elértem a legalsó ágat,  pillanatok alatt fel is húztam magam rá. A minket elválasztó ágakat néztem, a gondolataim jobbra - balra cikáztak, még két ágat feljebb másztam. Még mindig nagyon messzinek tűnt, már voltam vagy 2 méterre a talajtól. Az lebegett a szemeim előtt hogyha elkapom, kész vége itt csinálok vele valamit. Nem szoktam ilyen agresszív lenni.
  - Még mindig nem válaszolsz? - kérdeztem megint, de újra csak süket fülekre talált a kérdésem. Már csak négy ág választott el tőle. Felhúztam magam a következőre, de úgy másztam hogy eltakarta egy levélpamacs, arrébb vergődtem magam. Nem néztem fel, csak másztam tovább, már csak egy vaskosabb faág választott el tőle, pontosabban az amin ült feltettem rá a kezeim, hirtelen felnéztem de már szólni sem bírtam. Az igéző kék szemei az enyémbe fúrták magukat, fagyosak voltak olyan volt mint egy tenger vihar után. Se megmozdulni, se szólni nem tudtam mikor megláttam a háta mögött lévő szárnyakat. Minden amit eddig éreztem eltűnt, a tekintete pillanatok alatt megváltozott nyugalmat kezdett sugározni, elengedte a lábait, lenyújtotta a fatörzs mellett. Akadozott a lélegzetem, úgy éreztem hogy képtelen vagyok a tüdőm teljesen teleszívni levegővel, mintha megfordult volna velem a Föld. Nem szólt, csak lassan előrehajolt. Minden mozdulatát lassított felvételként éltem meg, mintha megállt volna az idő nem érzékeltem semmit sem. A kezei az enyém felé közelítettek, éreztem valamit de amit mondott teljesen felülírta az érzéseim.
   - Zuhanj. - mondta majd lelökte a kezeim az ágról, elvesztettem az egyensúlyom nem tudtam semmiben sem megkapaszkodni, háttal zuhanni kezdtem a fáról.

2016. július 20., szerda

004



Felültem, és a kezeim közé fogtam az arcom. Az ágyamban feküdtem, de még mindig a tegnap esti események körül jártak a gondolataim. Nem emlékszem mikor jöttem ide vissza.
  - Felség... - kopogtak az ajtómon.
  - Gyere. - szóltam álmosan, és kissé nyűgösen. Benyitott, az arcára halvány pír kúszott, a hajamba túrtam, és ránéztem. Fiatal szolgáló lány volt. Nálam talán 3 évvel fiatalabb.
 - Az apja hívatja. - mondta, és próbált mellettem elnézni. Nevetve nyugtáztam hogy mennyire szégyenlős. A kezemmel felé mutattam, majd magam felé hívtam. Lassú léptekkel haladt felém, mosolyogva figyeltem ahogy félénken araszol. Nem engedte meg magának azt a fényűzést hogy rám nézzen. Volt rajtam takaró de csak, csak hastól lefelé volt rám dobva a kezeim a fejem mögött összekulcsoltam, és az ágytámlájának dőltem. Mellém ért, és a földet néztem. Nem tudta, de nem szokásom teljesen meztelenül aludni, nadrág mindig van rajtam, csak nem látszódik.
  - Segítenél nekem? - kérdeztem, és a lefelé hajtott fejét néztem.
  - Igen felség. - bólintott. A szekrényem felé mutattam.
 - Kivennéd a ruhám? - kérdeztem, elindult az irányába. Kicsúsztam az ágyszélére majd lassan felálltam, és nyújtóztam egyet.
  - Ha már itt vagy segíthetnél felvenni is. - mondtam, és lassan mögé sétáltam. Egy pillanatra megállt majd tovább válogatta ki a ruháim közül a megfelelőt.
  - Ahogy gondolja. - mondta kissé megrökönyödve. Hosszú percek teltek el addig, mire minden fontos dolgot megtalált. Felnézett rám. Óvatos mozdulatokkal rám adta az inget, lassan kezdte csak begombolni. Az ajtó nyílt.
  - Édes fiam, az előbb küldtünk utánad egy szolgáló leányt...- lépett be anyám, de a mondandója szinte belé fagyott.
  - Itt van még mindig. - néztem el a lány feje fölött. Anyám leengedte maga mellé kezeit, majd összeillesztette az ujjbegyeit, végtelenül türelmes ember, ilyenkor leküzdi a mondandóját.
  - Menj ki a szobából. - utasította a szolgáló lányt.
  - Ugyan Anyám, olyan jól elvoltunk. - mosolyodtam el, és a lányra néztem.
  - Most. - emelte meg a hangját. A lány valósággal kisprintelt a szobából, mikor anyám mellé ért sűrűn elnézést kért majd elsietett.
  - Apád hétvégén rendezett bált fogja bejelenteni az udvarban, neked is ott kell lenned, mivel rengeteg leányt fognak elhozni csak a te kedvedért. - mondta, és beljebb sétált.
  - Barokkos túlzás hogy az én kedvemért, nem nekik lesz jó ha egy lány esetleg megtetszik, és a névtelen családjuk egyik női tagja, királynő lesz? - kérdeztem, összehúzott szemekkel.
  - Az élet olykor igazságtalan. - mondta. Megállt előttem, és megsimogatta a karom.
  - Helyes fiú lett belőled, sok lánynak bizonyára tetszeni fogsz. - mosolygott anyám előttem.
  - Nem vagyok vevő a műveletlen lányokra. - mondtam komolyan.
  - Ez csak természetes. - bólintott, és kisétáltunk az ajtón. A nagyterem felé igyekeztünk, már rengetegen összegyűltek. Leültem a helyemre, és onnan figyeltem. Mindenki minket nézett, kicsit sem nyomasztott. Az ilyen bálokon, mindenki lehetőséget kap arra, hogy előkelőkkel találkozzon bárki jöhet nem egyszer fordult már elő hogy egy királynak a köznépből tetszett meg egy lány. Engem nem kötnek le, az idétlen fecsegésük meg persze az ahogy az este folyamán próbálnak mindennél jobban köréd csavarodni. Hátradőltem a székemben miközben apám beszélt, és azon gondolkodtam mennyire igyekezni fog nekem egy lányt találni, akárcsak Mariont, szép lány de nincs sok dolog amiről beszélni tudnánk. Oldalra néztem ahol Marlow, és Baron beszélgetett mikor rájuk néztem intettek egyet. Mikor a bejelletés véget ért, a küldöncök kiözönlöttek a teremből. Apám, és anyám kéz a kézben elsétáltak. Én még vártam egy keveset, míg majdnem mindenki ki nem ment a teremből. Ekkor sétált csak mellém a két "segítőm".
  - Nincs nyugtom tőletek? - kérdeztem, és lassan elnyúltam a trónon.
  - Ahj ugyan Felség, nem bánja azt hogy mi itt vagyunk. - mondta a bal oldalamról egy hang.
  - Megígérem a bálon találok egy hozzátok illő fiatal lánykát. - mondtam, és levettem a koronám a fejemről.
  - És az milyen? - nevetett halkan Baron.
 - Aki mindig a sarkatokban jár, nem hagy titeket utánam szaladgálni. - nevettem halkan, majd felálltam.
  - Nehéz lesz, mivel lassan esküdnünk kell. - nevetett Baron.
  - Megkaptátok a parancsnoki helyeket? - kérdeztem.
  - Van még pár dolog hátra, de már majdnem biztos mi leszünk alattad. - vigyorgott Marlow.
  - Húha de örülök, már csak ez hiányzott a mai napból. - mosolyogtam, majd elindultam kifelé.
  - Menjetek ti is szóljatok pár faluban a kiemelkedő szépségű fiatal hölgyeknek. Biztos ismertek ilyeneket. - mondtam, majd kisétáltam a trónteremből.


A város kisebb-nagyobb fogadóiba özönlöttek, az egész Sussexi tartomány a feje tetejére állt. Naponta érkeztek lovaskocsik illetve hintók benne egész családokkal vagy éppen csak a családfővel, és a lányával esetenként pedig lányaival. Egyik este a két fiúval elutaztunk az egyik fogadóba, ahova egy kocsma is tartozott. Kíváncsiak voltunk, a fogadó kocsmája megtelt gazdagabbnál gazdagabb emberekkel, mi is beültünk az egyik asztalhoz. Az emberek hallgattuk, kíváncsi voltam milyen beszélgetés alakul ki.
  - Tölts még egyet a leendő király apósának. - csapott a korsóval a pultra egy köpcös férfi.
  - Mit nem mondasz te vénember. - jött a tömegből egy harsány kacaj.  A férfi felállt, és az asztalra csapta a korsóját.
  - Fogja magát vissza fiatalember mert nem lesz jó vége. - emelte felé mutató ujját fenyegetően.
  - Ugyan mégis mi történhetne, uram kérem maga se gondolja komolyan hogy itt fenyegetőzik félrészeg állapotban. - nevetett, és a kocsma is vele együtt nevetett.
  - Válogasd meg a szavaid te kis mihaszna. - mordult rá a vénember.
  - Jaj nehogy lefejeztessen a leendő királlyal. - vigyorgott, és a nyaka köré hurkot rajzol majd megfogta a képzeletbeli végét, és a magasba emelte. Baron már lassan az asztalt csapkodva nevetett. Marlow mosolyogva nyugtázta, én felnéztem a korsó mögül, mosoly ült ki az arcomra hogy az emberek mennyire élvezik ezt a viselkedést.
  - Csak nehogy egyszer tényleg a javamból hurok szoruljon a nyakad köré. - mondta, és elvette az újabb korsó sörét.
  - Féltem a lányom a hercegtől, nagy nőfaló hírében áll. A városban az egyik leány azt mondta nem egyszer volt vele kapcsolata. - erre a beszélgetésre felfigyeltem, a fejem kicsit az asztal felé fordítottam.
  - Oh Harry herceg mennyi titkos kapcsolata lehet...jaj de a helyében lennék. - suttogta Marlow, két nevetés közben.
  - Csitulj. - szóltam rá mosolyogva.
  - Nehogy elcsábítson más lányokat is amikor két nap múlva meg kell találnia élete szerelmét, ilyen kedves apósok mellett. Drága uram kérem jól válasszon. - nevetett, ez engem is nevetésre késztetett. Az embereket figyeltem, és közben lassan megittam azt az egy söröm.

Az előtérben várakoztam az előzetes megállapodások szerint, pontosan este nyolc előtt 5 perccel, a fehér-arany ruhámban. Apám ekkor érkezett le anyámmal, mindketten kék ruhát viseltek. Mi már felkészültünk a fogadásra. Hárman voltunk azok akik előkelőbb személyeket fogadtuk, mögöttem megtorpant a két segédem Marlow és Baron. Mindketten feketében voltak.
  - Jöttünk segíteni, ha esetleg valakinek nem vagy biztos a nevében, nyúlj hátra hozzánk. - válaszolta Baron. Bólintottam, és az egymás után megálló hintókat figyeltem. Nem volt kedvem itt álldogálni, és játszani a kedvest. Minden családot, vagy csak félcsaládot két katona kísért fel a vár bejáratához.
  - Örülök a találkozásnak Lady Alise. - fogtam meg a hölgy kezét, és egy apró kézcsókot adtam a kézfejére. Spanyol nemesi család, egyetlen gyermeke. Sötét haj, sötét szemek, és persze sötétebb tónusú bőr. Az apja, az én apámmal csevegett pár szót, de a katonák már kísérték is őket tovább. Az első kapun mindig azok a vendégek jönnek be akiknek nagyobb a származásuk, vagy nagy hírű családokba vagy házakba tartoznak, vagy esetleg nemesek meg ugye persze ugye a királyi családok. A tekintetem elvándorolt, egy éppen a kastélytól nem messze haladó férfire. Fehér ruhában volt, ezen a bálon mindig csak a család hercegei lehetnek fehérben. Egy ideig követtem, mígnem szem elöl tévesztettem. Ez kicsit felidegesített. Éppen kezdtem magam egyre jobban beleélni a haragomba, mikor egy kedves, és egyben ismerős hang törte meg a fortyogásom.
  - Rá már nem is figyelsz? - biggyesztette le az ajkait.
  - Kathy? - néztem meglepődve. Elmosolyodott majd kitártam a karjaim, és átöleltem.
  - Milyen elegáns vagy Harry. - mosolygott. Gyerekkorunk óta ismerjük egymást, az elmúlt néhány évben nem találkoztam vele, mert az apját áthelyezték, így az egész családnak mennie kellett. El kell mondanom hogy gyönyörű volt. Az apja főbíró, rengeteget segített apámnak ő intézte neki a kinevezést, és illetve az új munkahelyet is.
  - Te is gyönyörű vagy, de most menj. Bent találkozunk. - mosolyogtam, és elengedtem a kezét amit eddig fogtam. Miután az utolsó emberek is elfogytak, bementünk apámékkal együtt.
  - Udvarias voltál fiam? - kérdezte, és rám nézett.
  - Tanúsíthatom hogy ingem. - sétált mellém Marlow.
 - Helyes. - mondta, és minket megelőzve mentek be a bálterembe, mindenki félre állt, amíg mi besétáltunk. Apám megállt a terem túloldalán lévő lépcső negyedik fokán anyámmal karöltve, kicsit lemaradva én is megérkeztem, de én nem melléjük álltam hanem a másik lépcső negyedig lépcsőfokára, Marlowal és Baronnal együt. Egy férfi mindhármunk felé egy-egy pezgőspoharat nyújtott, miután elvettük apám a magasba emelte a poharat majd így szólt:
  - A bál ezennel kezdetét vette, mindenki érezze jól magát. - mondta, mindenki egyszerre emelte felénk a poharait, majd egyszerre ivott bele mindenki. Én elindultam a lépcsőn felfelé, a tetején egy kisebb tér volt, ahol lehetett állni. Megálltam, és a lépcső párkányára állítottam a poharam, és onnan figyeltem a tömegeket, mögöttem egy hatalmas ablak volt, a hold nagy erővel világított be. A tömeget pásztáztam, miközben a muzsikusok belekezdtek az első dallamokba. Sehol sem találtam, pedig nem volt nehéz kiszúrni.
  - Miért búslakodsz itt egyedül Királyom? - állt meg mellettem Kathy, egy vörös macska maszkot tartott az arca előtt de a ruhából, és a hosszú szőke tincsekből egyből ráismertem.
  - Elhoztad a bátyád is? - kérdeztem mosolyogva.
  - Niallt? Igen ott van lent. - mutatott, a méregzöld ruhás fiúra.
  - Hogy megy a sorotok? - kérdeztem, és rápillantottam majd vissza  a tömegre.
  - Apám rengeteget dolgozik, de neki hála nagyon jól megvagyunk. - mosolygott.
  - Az egyik felügyelőm akiből ha minden igaz parancsnok lesz, már a kapu óta téged néz. Szeretném ha megismernéd. - mondtam, és felvettem a poharam. Baron felé intettem aki pillanatok alatt, mellénk ért.
  - Szeretném ha megismernéd Katherinet. Kathy ő itt Baron, Baron ő itt Kathy. Beszélgessetek kicsit. - mondtam majd elléptem tőlük, és elindultam lefelé a lépcsőn, mikor leértem az utolsó lépcsőfokra pár idősebb nő lépett hozzám, féloldalas mosolyra húztam a szám.
  - Üdvözlöm önöket a királyi várban. - mosolyogtam, rögtön olvadozni kezdtek.
  - Mesélj magadról. - nyúlt felém egyikük majd az ujját végighúzta a mellkasomon, igyekeztem nem rosszul reagálni a dologra.
 - Mit is tudnék mesélni magamról... - gondolkodtam el, mindannyian engem néztek, korukhoz képest úgy viselkedtek mint a fiatal leányok.
  -  Nem tudok sok mindennel szolgálni. A szabadidőmben szívesen lovagolok kint az erdőben, apám figyelmessége miatt remekül forgatom a kardot, mindemellett az igazi szerelmet keresem. Nem voltam sohasem az aki a hölgyek után fut, hűséges típusnak érzem magam. - mondtam, és kortyoltam egyet a poharamból. Hol egymásra néztek, hol pedig rám éreztem hogy most ki kell lépnem a köreikből.
  - Engedelmükkel...- mondtam, és kiléptem a hölgykoszorúmból, elindultam át a tömegen. Hirtelen megszűnt a zene, mindenki a lépcső felé nézett. Apám állt ott.
  - Akkor kezdődjék a tánc... - mondta, minden nő rögtön engem talált meg a szemeivel. Nem tudtam ki az akivel táncolnom kéne, ahogy nézelődtem megakadt a szemem egy lányon. Nem lehetett több tizenkilencnél, földig érő arany ruhája volt, a szemeit egy ugyan ilyen színben lévő maszk takarta el, mikor meglátta hogy nézem elvette a maszkot onnan, és egy halvány mosolyt húzott az ajkaira. Lassan elé sétáltam, és felé nyújtottam a kezem. Elfogadta, együtt sétáltunk be a terem közepére ahonnan már mindenki rég kihátrált. A szokás mindig az volt, hogy a herceg választ valakit a táncra, és az elején csak ketten táncolnak, utána csatlakozik be a király és a királyné, majd az udvarbeliek, a párjukkal, és végül a többiek.
  - Esetleg megtudhatom a neved ha már így elraboltalak? - fogtam meg a derekát, majd a kezét is a magamévá tettem. Szégyenlősen elmosolyodott.
  - Aira vagyok. - mosolyodott el. Így már beugrott, köszöntem neki a kapuban.
 - Királyi ház lánya vagy ugye? - kérdeztem, és lassan megszólalt a zene. Láttam ahogy az arca egyre jobban vörösödik.
  - Ne foglalkozz másokkal, most csak én vagyok neked. - mosolyogtam majd amikor megszólalt a zene vezetni kezdtem, mert ugye aki nem tud egy nőt a táncban vezetni, az nem férfi. Nagyon ügyesen táncolt.
  - Inkább mesélj magadról. - mondtam, és felemeltem a kezünket hogy tudjon egyet forogni ekkor jött be apám, és anyám is.
  - Madeirán születtem, apám a sziget királya, a portugál király adta neki kinevezése után, mivel apám az öccse. Az egész sziget a miénk. - mondta, és visszatette a kezét a vállamra. Miközben táncoltunk próbáltam végig szóval tartani. Érdekes lány volt, mind megtudtam van még egy nővére, bátyja, és két öccse. Tökéletes lenne a feleségemnek, mind politikailag mind családilag. Már mindenki táncolt, fél szemmel láttam Baront és Kathyt táncolni, ha élhetek ezzel a szóval akkor azt kell mondanom hogy aranyosak voltak, mikor véget ért a zene mindenki megállt, megköszönték a partnerüknek, és elléptek tőlük.
  - Köszönöm a lehetőséget, az este még biztos találkozunk. - léptem el tőle mosolyogva, bólintott egyet majd lassan elsétált már láttam ahogy várnak rá páran. Apámhoz sétáltam, elégedetten mosolygott.
  - Nagyon helyes leány. - bólintott elismerően.
  - Én is így gondolom. - mosolyogtam.
  - Tudnom kéne róla valami fontosat? - kérdezte.
 - A portugál királyi család ágába tartoznak, az apja a fiatalabbik testvér, de az apja is király a portugál szigetek egyiknek. - mondtam.
  - Tökéletes katonai hátteret biztosít nekünk. - mondta, és a tömeget fürkészte.
  - Egyet kell értenem, még azért elvegyülök a tömegben. - mondtam.
 - Menj csak fiam. - bólintott, majd ő is elsétált. Lassan sétáltam, nekem soha nem kellett társaságot keresnem, mindig megtaláltak a vonzóbbnál vonzóbb hölgyek, ha segítségre volt szükségem magamhoz hívtam Marlowot, aki mindegyiküket elfoglalta míg eltűntem onnan. Egyszer csak egy alakot szúrtam ki a tömegben, hófehér ruhában volt. Megvan gondoltam magamban, és lassan indultam felé, kifelé igyekezett. Nem szóltam csak követtem, nem akartam feltűnő lenni. Nagyon sietően ment kifelé, én is gyorsítottam a lépteim szerencsére kisebb volt nálam, és így kisebbeket is lépett elkaptam a karját, és megmarkoltam a rajta lévő anyagot nehogy kihúzza a kezét a fogából. A másik kezével már kinyitotta az ajtót.
  - Hova sietsz? - kérdeztem arrogánsan, nem szerettem ha valaki nem követi a hagyományokat.
  - Engedj mennem kell. - felelte halkan, nem fordult felém csak kifelé nézett.
  - Válaszolj. - mondtam komolyan. Hirtelen egy sikítás törte meg a kellemes zenét, és az én közeledő elmebajom is, kihasználva a figyelmetlenségem kirántotta a karom, de még mielőtt elfutott volna hátranézett rám, és eltűnt a kinti sötétségben. A kék szemei szinte világítottak, az egész erős kontúrt adott a sötét hajának, és a halvány ajkainak. Azok a szemek arra a fél pillanatra a lelkembe láttak. Megráztam a fejem csak így sikerült felocsúdnom, a sikoly felé siettem mert mégis csak mi voltunk a vendéglátók. Átverekedtem magam a tömegem, és teljesen megdöbbentem. A lány Aisa, akit először köszöntöttem a földön feküdt, az anyja mellette ült, és a kezét szorongatta, egy férfi mellettük térdelt. Minden olyan baljós volt, úrrá lett az egész termen egy szörnyű, és nyomasztó hangulat.
  - Meghalt... - mondta halkan, de még a terembe túloldalán is jó lehetett érteni, olyan csend lett az egész teremben.




Sziasztok! Húha, köszönöm a sok visszajelzést, nagyon jól esik ám! :D 
Ezt a részt azért is hoztam ilyen hamar.:)
Remélem tetszeni fog a folytatás is! :D
még csiszolnom kell rajta 1-2 dolgot de már az is kész :D
lehet itt is be kéne vezetnem ilyen limitet, hogyha megvan az
x komment akkor hozom a részt, így legalább ti is előbb kapnátok részt :D
na de még megbeszéljük! :D

2016. július 18., hétfő

003



Reggel mikor felébredtem, a nap első sugarai kezdtek felbukkanni a nagy hegy mögül. Nyújtózkodtam egyet, majd lassan kikeltem az ágyamból. Elhatároztam hogy lemegyek az istállóba, és a csikó után kérdezek. Felöltöztem, és lefutottam. Éppen bent volt Peter a főlovász, hosszú évek óta ő foglalkozik a lovakkal.
  - Jó reggelt. - köszöntem mikor beléptem a boxok közé.
  - Oh jó reggelt felség, annyira halkan osont hogy meg sem hallottam! - nevetett kipirult arccal, láttam a csodálkozást az arcán.
  - Esetleg óhajt tőlem valamit? - mosolygott.
  - A csikóról szeretném kérdezni. - néztem rá, majd a boxok között nézelődtem.
 - Melyikről ha szabad kérdeznem, elég sokkal áldott meg minket a jó Isten. - törölte meg a szemüvegét még mindig mosolyogva.
  - A fehérről... - nem jutott eszembe a neve.
 - Á, a kis albínó Hymn, igazán szép csikó, és már most nagy erőben van. Az édesapja magának szánja ezt a lovat Hawk után, mert lássuk be az öreg fiú lassan már kezd belépni az idős lovak korába. - mondta, és a csikó boxához sétált.
 - Kint van a legelőn, ha van kedve nézzük meg. - indult el az istálló végébe, lassú léptékkel követtem.
  - Minek köszönhető a ritka színe? - kérdeztem.
 - Ha a népi mendemondát vesszük alapul, akkor az albínó állatok mindig valaminek a hírnökei, ellenkező esetben pedig ritkaságnak számítanak, de nagyon figyelni kell rájuk mert fiatal korukban igen fogékonyak egyes betegségekre. - mondta majd kinyitotta a hátsó nagy ajtót, kétszárnyú ajtó volt. Kisétáltunk a karámokhoz. Hatalmas tér volt elkerítve. Nem szólt semmit se, csak egy udvariasan elnézést kért hogy mennie kell, miután elköszöntem tőle elment. Vártam hogy felbukkanjon az én "fehér csodám". Nem tudtam sokáig zavartalanul ácsorogni.
  - Felség...- hallottam meg magam mögött az ismerős hangot,fél szemmel hátranéztem.
  -Igen? - kérdeztem.
 - Elnézést hogy megzavarom a semmitevésben, de a vívó tanára már várja. - mondta kis éllel a hangjában.
 - Nagy szerencséd van Marlow hogy te vagy az. - fordultam felé teljesen, egy önelégült mosoly terült el az ajkain.
  - De innentől kezdve utánam fogsz koslatni? - kérdeztem mikor elsétáltam melle.
  - Én csak örülök ha a felség mellett lehetek, és a parancsait követhetem. - vigyorodott el.
  - Még ha enyéimet követnéd... - emeltem égnek a tekintetem.
  - Bármikor a szolgálatodra vagyok. - lépett mellém.
  - Ne tegezz, így nem érzem magam nyeregben... - mondtam, és a hajamba túrtam.
  - Oh ez esetben elnézést kérek. - félmosoly volt az arcán. Még jól is esett hogy van valakivel ilyen közvetlen kapcsolatom.
  - Jössz velem vívni? - kérdeztem.
  - Komolyan mondod? - kérdezte csillogó szemekkel.
  - Persze. - bólintottam, és elindultunk együtt a kastély felé.


Felálltam vele szemben, és a szemeibe néztem, a kezünkbe tompított végű fakardok voltak.
  - Elnézést Monsieur! Biztos benne hogy eléggé fel van készülve? El kell mondanom Harry herceg az eddig legjobb tanítványaim egyike. Petit[kicsit] még javítani kéne az agresszív kontratámadásain, de ettől függetlenül nagyon ügyes. Volt már tapasztalata Monsieur ilyenfajta párbajokban? - kérdezte.
  - Petit! - mutatta az ujjaival azt a bizonyos "kicsit".
 - Akkor kösse fel azt a díszes nadrágját, és kezdhetik! - lépett el kettőnk közül, felé szegeztem a kardom.
  - Gyere, megadom az első támadás lehetőségét. -  néztem rá. Felém lépett, és erősen felém lendítette a kardját.
  - Non! Non! Hallatlan amit itt művel fiatal úr! - szólalt meg a vívó mesterem.
  - Érzéssel, mintha a kard a kezének a meghosszabbítása lenne, kecses finom mozdulattal, különben rántja magával az egész testét! - koppintott a fejére a hosszú botjával a monológjának a végén. Most én jöttem, finom mozdulattal indult felé, és minden egyes ütésem úgy intéztem hogy valamilyen szinten védeni tudja.
  - Nagyon szép! - kommentálta kívülről a mester. Halkan dúdolni kezdtem közbe, minden ütését, egyszerű mozdulattal hárítottam, volt egy pillanat amikor megbillent, egyenesen felé indultam, mindet tudta hárítani, de mikor megnyugodott hogy nem fogok még egy kört kezdeményezni, közelebb léptem hozzá, és a nyakához szegeztem a botot.
 - Megvagy. - mosolyogtam rá, kivettem a kezéből a fakardot majd a földre dobtam, a térdére támaszkodva pihegett.
  - Edzened kéne... - mondtam, és elsétáltam mellől.
  - Edz meg. - nevetett halkan, csak én hallottam amit mondott. Elmosolyodtam rajta.
  -Ha rajtam múlna edzettebb lennél. - mondtam, dörmögött valamit de elengedtem a fülem mellett. Ezután a mester felé fordultam, és felé dobtam a fakardot.
  - Egy kézzel kérem a harcot Harry herceg. - mondta, és a háta mögé tette a kezét, én is így tettem. Lassú mozdulatokkal jött felém, és tette meg az első ütést.
 - A mozgásod legyen olyan minta a lassú folyóé. Lassan víz partot mos, nem kell elkapkodni. - mondta, végig engem figyelt, ez már nehezebb volt.
 - Harold. - emelte meg a hangját, hirtelen megálltam, felém lépett majd a kardot a nyakamnak szegezte.
  - Semmi ne vonja el a figyelmed. - mondta, majd elvette onnan. Idegesen dobbantottam egyet a jobb lábammal. Felálltam a vívó állásba, én kezdeményeztem habár tudtam hogy soha nem fogok ellene nyerni, mindig is a legtöbbet akartam kihozni magamból. Mindig is nagy volt bennem a versenyszellem, de igazából mindig mindenben csak másodrangú voltam a királyságban, kivéve ebben hála a szüleimnek mindig is a legjobb voltam, sokan azzal viccelődtek hogy egy karddal jöhettem világra, 5 évesen már együtt gyakoroltunk a mesterrel, akit Antoinenak hívnak, csak hogy említsük a nevén is. Apám hívatta Franciaországból, ő volt az akkori legjobb abban a régióban. Úgy hívták hogy a "Kígyómozgású Antoine", az a hír járta hogy a vár ostroma közben, 5 emberrel állt szemben, és mindegyikkel végzett, az újra betörő seregek pedig meghagyták az életét, mert meglátták benne a lehetőséget. Volt bennem valamiféle csodálat felé.


Már a szobámban ültem, és az esti tájat néztem. Nem hagyott nyugodni egy gondolat, és igazából ettől aludni sem tudtam. A szobámban járkáltam fel és alá, az ablakon nézelődtem kifelé. Nyugodtság futott végig az egész tájon, nem háborgatta semmi sem a hegyeket, se a pusztaságot csend volt körülötte, és nyugalom. Felöltöztem, és az istálló felé igyekeztem, mindenhol apró fáklyák világítottak lefelé menet, a lépteim visszhangoztak a hatalmas előtérben, hol csak egy katona állt őrt. Gyors léptekkel igyekeztem az istálló felé, de éreztem ahogy a lépteim lassulnak engem is elfogott ez a határtalan nyugalom.
  - Megyünk az erdő felé egy kört. - mosolyogtam majd felültem rá, és végigsimítottam a nyakán, prüszkölve fújta ki a levegőt ahogy kilépdeltünk az istállóból. Még egészen meleg volt, de már senki sem volt a környéken, az várba vezető utat, apró karóra rögzített, fémből készített dobozok világították meg bennük apró kis gyertyákkal. Estére mindig kicserélik őket, arra az esetre ha valaki a várba igyekezne. Elkezdtem letérni az útról, innentől kezdve már csak a hold, és a csillagok adtak fényt a sötét éjszakában, felálltam a nyeregbe, és mindkét kezem a magasba nyújtottam, most valahogy szabadnak éreztem magam, csak mentünk előre, és semmi sem állíthatott meg. Lassan az erdő elejéhez értünk, ahogy a kerítés végénél leakasztottam a kis táskát a lovam oldaláról.
  - Most ne ijedj meg Hawk. - céloztam a mondatom a lovamnak, majd meggyújtottam a kezemben lévő fáklyát, pillanatokon belül, lángra lobbant a teteje, eltartottam a lovamtól egy kézzel erősen fogtam a kantárt, és az előttünk lévő utat néztem. Mikor már úgy éreztem közel vagyunk leszálltam a lovamról, és úgy mentünk tovább. Jött mellettem, soha nem ment volna el mellőlem. Kikötöttem az egyik fa, lenyúló ágához, megsimogattam majd magam elé néztem.
  - Gyönyörű...- mosolyogtam, és közelebb mentem a tóhoz, kristálytiszta volt a vize. Egy kis folyó táplálta az erdő túloldaláról. Rengeteg alkalommal lovagoltam el mellette, de soha nem volt időm még egyedül eljutni idáig, közelebb mentem hozzá majd leguggoltam elé. Közelről néztem, minden apró kis részletét látni lehetett, lassan belelógattam az az ujjhegyeim, a víz felszíne fodrozódni kezdett. Kellemes volt, szinte meleg. Felálltam, és teljesen levetkőztem. Szépen lassan ereszkedtem bele a vízbe, derékig, ugyanis itt az eleje eddig ért. Az egész testemen egy jóleső érzés futott végig, ami libabőr formájában jelent meg, kezeim keresztbe fontam magam előtt majd lassan végigsimítottam a karomon, tetszett hogy képes valami ilyen reakciót kiváltani belőlem ahogy beljebb sétáltam, fokozatosan lejtett. Megálltam a közepénél, és nyakig elmerültem benne. Felnéztem az égre nagyon tiszta volt, és kellemes melegséget sugárzott kezdtem ellazulni mikor halk zajra lettem figyelmes rögtön odafordítottam a tekintetem. Nem láttam még semmit se, csak alig hallható lépteket mikor lassan elindultam kifelé, láttam meg a zajnak a forrását. Egy szarvas volt. Nem mozdultam, mivel tudtam hogy akkor pillanatokon belül elillan. Apró kecses léptekkel andalgott a tó felé gyönyörű volt, meglátott de nem ment el. A fejét lassan a tó felé közelítette az agancsai magasan meredtek a fák felé, nem tévesztett egy pillanatra se szem elől mikor elérte a vizet arra fordította minden figyelmét nem pedig rám. Hangtalanul közelebb sétáltam láttam ahogy kiszúrja a mozgásom, ennek ellenére nem mozdult mikor már csak másfél méter volt körülöttünk, akkor emelte meg hatalmas agancsos fejét de nem teljesen épphogy csak annyira hogy rám tudjon nézni. A szemei szinte beszélni tudtak kiemeltem a bal kezem a vízből, és lassú óvatos mozdulattal felé nyújtottam nem hátrált de még a fejét se emelte magasabbra. Apránként vittem közelebb a kezem, nem akartam elsietni. Meg akartam érinteni hajtott valami hogy érjek hozzá, nem vettem észre de már az ajkamat harapdáltam. Magamba már imákat rebegtem azért hogy nehogy elszaladjon. Fél méter volt közöttem, és eközött a nemes állat között. A királyságunk állata volt, évszázadokra nyúlik vissza ennek az állatnak a kapcsolata velem, és a családommal. Mióta az emberiség létezik, mindenhol megjelenik a szarvas jelképe. Az erőt, eleganciát szimbolizálja, az agancsa pedig az újjászületést. Mintha csak hallotta volna a dicsérő gondolataim feljebb emelte a fejét, engem nézett. A kezem felé nyújtotta apró orrát nem ért hozzá már csak kevésre vagyok tőle de még mindig olyan messzinek tűnik. Apró érintést éreztem a középső, és a gyűrűs ujjamon azon a kettőn amelyiken a két gyűrűmet hordom. Pár másodperc sem telt bele felkapta a fejét megpördült, és még mielőtt elszaladt volna, szemügyre vehettem a hátsófelén lévő vágásnyomot, ahol csak épphogy most kezdett el pelyhedzeni a szőr, de ezt sem engedte sokáig már messze járt mikor tudtomra ébredtem, és bármit is tudtam volna reagálni.

2016. július 12., kedd

002



A szemeim törölgetve néztem körbe, még álmos voltam de a nap már sütött. Felkeltem a fa tövéből, a lovam mellettem legelészett, mikor felé nyúltam, készségesen bújt a kezem alá, végigsimítottam a fején, és a nyakán. Gyönyörű volt, már lassan 7 éves, de még mindig ő a legjobb ló a királyságban. Felszálltam rá, a kastély felé lovagoltam vele, minden olyan szép volt, a bejárat előtt leszálltam, az egyik őrnek nyújtottam a lovam kantárját ki elvezette az istállóba. Befelé lépkedtem mikor gyors léptekre lettem figyelmes.
  - Felség, az édesapja hívatja. - állt meg előttem megrökönyödve az egyik cselédlány.
  - Átöltözöm, és utána elé megyek. - válaszoltam.
  - Halaszthatatlan. Azzal küldött minket szét, hogy amint megtaláljuk a fiát rögvest küldjük hozzá. - mondta, és a királyi terem felé nézett. A trónterem. Gyönyörű hely. Morogtam az orrom alatt, de elindultam, az ajtó nagy nyikorgás közepette kinyílt. Apám a hatalmas trónon ült, katonák vették körbe.
  - Gyere közelebb fiam. - mondta, és a kezével felém legyintett. A lépteim visszhangoztak a hatalmas teremben, megálltam a lépcső előtt.
  - Hívattál? - kérdeztem, és felnéztem rá.
  - Öltsd magadra a királyi páncélt, és menj el a tartományon kívüli várhoz. Add át nekik az üzenetem. Amennyiben, megtagadják a parancsot, vegyétek ostrom alá a várat, és öljetek meg mindenkit. - mondta, az egyik férfi a lépcső mellől hozzám sietett, és a kezembe adott egy tekercset.
  - Útközben olvasd át. - utasított.
  - Most induljatok. - mondta, mindenki elindult kifelé. Követtem őket, de én a szobámba mentem, két nő már várt. Rám adták a páncélt. Az enyém ezüst és arany volt. A közepén egy szarvas fej volt. Elnehezültek a végtagjaim, nem volt könnyű. 
  - Sok szerencsét Úrfi. - mosolygott az egyik fiatal szolgáló. Fél szemmel ránéztem, majd mentem is tovább, még hallottam ahogy az idősebb szolgáló leszidja. Lassan sétáltam lefelé, két katona sétált mellettem. Bíborvörös vörösbe voltak öltözve, helyenként fekete részekkel. Kint felsegítettek a lovamra, mikor a két tábornok is mellém ért a két parancsnok, elindultunk. Mellettem haladtak, én az apámtól kapott utasításokat olvastam,mikor a végére jutottam eltettem. Nem telt sok időbe és már a vár melletti folyóhoz érkeztünk. 
  - Itt most letáborozunk. - mondtam, és leszálltam a lovamról. Egyeztettem a többiekkel hogy az este folyamán, 100 katonával a várhoz megyünk, ha nem adják meg magukat, akkor egy előre megbeszélt jelre, a többiek elindulnak, és megkezdődik az ostrom. 

Mikor leszállt az este, a folyó felé indultunk.
  - A vár parancsnokához szólnék. - emeltem meg a hangom a híd utolsó métere előtt, egy leengedhető híddal lehetett bejutni a várba. Egy idősebb férfi a vár fala mögül kinézett.
  - Amint a nyilasok nem feszítik meg az idegeket, beszélhetsz vele. - közölte, és már el is tűnt. Senkitől sem tűrtem ez a hangnemet, oldalra nyújtottam a kezem majd a kézfejem lefelé mozdítottam. 
  - Sir Andrew Ordway szolgálatodra. - lépett egy férfi előre a vár falaihoz. Felnéztem, idősebb férfi volt.
  - Sussexi Edward királytól hozom az üzenetet. - válaszoltam.
  - Te ki vagy? - kérdezte. 
  - A Herceg. - válaszolta az egyik parancsnok, ki nem sokkal állt mögöttem.
 - Halljam az üzeneted. - mondta. Felnéztem,elmondtam hogy ha nem adja meg magát, és nem engedi át az egész királyi sereget északra, akkor a vár ostrom alá kerül, és hivatalosan is a Sussexi tartományhoz fog tartozni,ha pedig ez a vár elbukik,akkor Kent is a király hatalma alá kerül. Halk morajlást lehetett hallani.
  -Ebben az esetben... - lépett el a vár falától. 
  - Íjat feszíts... - hallottam a hangot fentről. 
  - Védd a Herceget. - kiáltott oldalról az egyik parancsnok.
  - Tűz. - adták ki a várból a parancsot, a nyílzápor felénk indult, a mellettem álló parancsnok kapta az első találatot, térdre csuklott majd elterült a földön, felnéztem az égre,az egész égboltot betöltötte a nyílzápor...

Hirtelen felriadtam, mindenem le volt izzadva, a fejem kapkodtam ide oda. Gyorsan vettem a levegőt, az mellkasomhoz kaptam, zöld fű vett körül. A fejem fölé néztem, a hatalmas Tölgy lomkoronája között a nap apró sugarai utat törtek maguknak. Lassan, és szaggatottan fújtam ki a bennem lévő levegőt. Lassan felálltam, és a kezemmel a fának támaszkodtam, teljesen le voltam izzadva.
  - Gyere ide Hawk . - nyújtottam felé a kezem, lassan felém sétált, és a kezem alá bújtatta a fejét, lassan simogatni kezdtem.
  - Menjünk haza, össze kell szednem magam, ma fogadunk vendégeket. - mondtam majd felhúztam magam a nyeregbe. Lassan lovagoltam, nem tudtam az egészet kiverni a fejemből.  Nyújtóztam egyet a nyeregben.
  - Harry herceg! - állítottam meg pár méterre tőlem egy fiatalabb fiú a lovát. Felé fordultam. Pár pillanattal később érkezett még egy korabeli legény.
  - Jó reggel felség! Már hosszú ideje keressük a kastélyban. Örülök hogy végre megtaláltuk. - mondta a másik, úgy ültek a lovon, mint akiket oda szültek. Biztos vagyok benne hogy vagy katonák lesznek.
  - Egy kérésünk lenne...- nézett rám a másik.
  - Előbb a neveteket. - mondtam, sajnos nem sikerült annyira kedvesen mint elsőre akartam.
 - Az én nevem Baron a Carnige családból. - mondta, ők nem ugrottak be hirtelen.
  - Én Marlow vagyok, Windsor családból - mondta, egy félmosoly jelent meg az arcán. Nemesi család, ezt a családot ismerem.
 - Most mondjátok amit szeretnétek. - mondtam, és feléjük fordultam a lovammal. Jóvágású fiúk voltak.
 - Szeretnénk ha segítségünkre lennél. Nem érezzük elégnek a katonai kiképzést. - mondta Baron, szőke volt, nagy barna szemekkel, szinte az ember lelkébe látott.
  - Miért én ? - kérdeztem.
 - Mert te vagy a herceg, és tudjuk hogy te olyan képzést kaptál amit mi soha nem fogunk. - érvelt Marlow. Fekete haja és igéző kék szemei voltak, a két fiú egymást teljes ellentétei voltak. Azzal nem tudtam vitatkozni hogy tényleg többet volt kard és íj a kezembe mint nekik, 6 éves korom óta vívni tanítottak, és ahogy lehetett kardot adtak a kezembe.
  - Nem ígérek semmit. - mondtam, és elfordultam. Halk susogást hallottam, még fél szemmel láttam ahogy a kardjáért nyúl,a lovam nyeregének oldalára volt egy kardtartó csatolva, oda nyúltam, és még mielőtt, felém tudta volna mozdítani a sajátommal eltoltam a lova lábai felé.
  - Egy hercegre soha, ne emelj kardot. - néztem a kék szemeibe a kis tüzes férfiúnak.
  - Mindig megkapom amit akarok. - nézett rám. Elmosolyodtam.
  - Még átgondolom, most elfoglalt vagyok. - mondtam, és eltettem a kardom.
  - De... - kezdett bele Baron,de már elindítottam a lovam. Késésben voltam, még fürdőt kell vennem, és át is kell öltöznöm, besiettem az udvarba ahol már át is vették a lovam.

Hosszas készülődés után már a királyi trón mellett ütem, apám jobb oldalán, anyám pedig a balján. A lábaim keresztezték egymást, a fejemen volt az aranyból készült hercegi korona, amik összefont levelekre hasonlítottak, az elején pedig két kisebb agancs volt. Anyámé ezüst színű volt,és neki nem voltak agancsok az elején,apámé meg persze a legnagyobb és legdíszesebb, a közepébe beleütöttek egy szarvasfejet,így az domború volt.
 - Megérkeztek. - futott be a küldönc apám elé, majd félre is húzódott onnan mikor nyílt az ajtó. Bevonult a Franciaország egyik legnagyobb uralkodóháza.
 - Enzo de Betranche, felesége Calire, lányuk Marion, és örökös fiúk Noah. - mutatta be őket az elöljáró.
 - Az egész ház az üdvözletét küldi neked Edward. Örülök hogy újra láthatlak. - nézett fel apámra. Erős akcentus hallatszott ki a szavaiból. Apám felállt, és egy öleléssel fogadta a szívélyes mondatot.
 - Fáradjatok velünk, már elkészült az ebéd. - nyújtotta apám Claire felé a kezét, egy apró csókot adott rá. Átsétáltunk a díszes étkezőhelyre.
  - Milyen faragatlan vagyok, Marion ő itt a fiam Harry. - nézett a fiatal lány felé. A lány keze után nyúltam, egy apró csókot adtam a kézfejére.
  - Örvendek a találkozásnak. - nézett le rám.
  - Oh Elizabeth milyen jól nevelt fiad van. - nézett Claire, anyámra.
  - Részemről a szerencse. - húztam egy félmosolyt az ajkaimra, majd a kezét megfogva vezettem az egyik székhez,elengedte az aprócska kezét, kihúztam a széket neki, mikor leült helyet foglaltam mellette. Tudtam miért vannak itt. Ha mást nem is csinálok de muszáj a kedvére tennem. Apám és a Francia Ház feje egész ebéd alatt, egymást szórakoztatták, hol belevonták asszonyaikat, hol pedig megszólták őket mert a férfiak beszélgetésbe beleszóltak. Nem tudtam nem észrevenni a fiatal lány zavarodottságát, semmilyen beszélgetésbe nem tudott beleszólni mivel a nőket nem viszik vadászatra, és apámék Noaht belevonva mesélték el a vadászélményeiket.
  - Mesélj magadról Marion. - néztem le rá, láttam ahogy a kezében megremegtek a kezei.
  - Sajnálom, nem vagyok egy érdekes lány. Többnyire anyámmal vagyok, és tanulom amit egy nőnek tudnia kell. - mondta, és egy pillanatra felém nézett de rögtön el is fordított az fejét.
  - Tudsz lovagolni?- kérdeztem.
  - Igen, arra megtanítottak. - bólintott a válasza mellé.
 - Ha jól tudom, most pár napig itt maradtok. Ha gondolod megmutatom neked a királyságot. - mondtam, édesanyáink minket néztek.
  - Igazán? - kérdezte, a szemei kicsit felcsillantak. Bólintottam egyet, és az előttem lévő ételbe fullasztottam a gondolataim.

Lassan már esteledett, én a kapu előtt vártam, a lovammal.
 - Elnézést a késésért, hatalmas ez a hely, nagyon könnyű eltévedni. - mondta, szerencsére nem hosszú ruhát vett fel.
 - Még néha én is eltévedek... - nyugtattam meg, a lovam mellé léptettem, segítettem neki felülni majd beültem mögé.
  - Mehetünk? - kérdeztem, mikor bólintott elindítottam lépésben a lovam. Alacsony volt.
  - Ha nem vagyok túl udvariatlan megkérdezhetem hány éves vagy? - kérdeztem.
  - Hamarosan betöltöm a tizennyolcat. - válaszolta. Lassan kifújtam a levegőt. Elmosolyodtam, nem tudom miért nincs beleszólásom hogy ki legyen a leendőbelim.
  - Miért kérdezed? - nézett egy pillanatra hátra.
  - Csak mert fiatalabbnak tűntél. - válaszoltam közömbösen,megállítottam a domb tetején a lovam, és körbenéztem.
  - Milyen hatalmas. - mutatott a tölgyre.
  - Igen, talán már 200 éve is itt áll, ha nem több ideje. - mosolyogtam.
 - Megnézhetem ? - kérdezte, elindítottam a lovam arra kicsit dinamikusabb tempóban. A domb aljához érve oldalazni kezdett, ennek ellenére én tovább akartam menni, így kicsit rásegítettem hogy előre felé menjen, hirtelen ellenkezni kezdett, és ágaskodni aminek következményében, Marion hátrafelé dőlt, ha nem ülök mögötte leesett volna, nehezen de megtartottam magunkat, ahogy végre visszaállt Hawk a négy lábára, az erdő felé vette az irányt, nem sokkal az első fák előtt megállt, de olyan hirtelen hogy el kellett kapnom Marion karját mert majdnem előre esett.
  - Nem erre gondoltam lovaglás alatt, sajnálom. - nevettem kelletlenül.
  - Ugyan, semmi baj. Jobb mint a kastélyban... - mondta, láttam hogy keresi a szót.
  - Aludni? Pihenni? Unatkozni? - nevettem halkan.
  - Igen aludni! - mosolygott. Megigazította a derékig érő haját, barna volt.
  - Szeretnél visszamenni? - kérdeztem, és feljebb ültem a nyeregben.
  - A tölgy érdekelne... - mondta de hirtelen lovak lépteire figyeltem fel.
 - Felség parancsot kaptunk hogy a fiatal hölgyet vigyük vissza a várba, az édesapja már égen - földön kereste. - szólalt meg egy ismerős hang. Baron volt az, nem volt teljesen sötét így még a szőke hajának világos színe is jól látszódott.
  - Nekem meg rád kell vigyáznom Harry Herceg. - léptette mellém a lovát Marlow.
 - Párosával jár a baj. - mondtam, és leszálltam a nyeregből, átvezettem Mariont Baron lovához ott pedig felsegítettem, pár pillanattal később már el is tűntek.
 - Mehetsz Marlow, nem vagyok már gyerek. - szálltam vissza a lovamra, és ránéztem. Elmosolyodott.
 - Visszakísérlek. - mondta, csak megadóan megráztam a fejem. Soha nem volt velem egykorú társaságom, most még kicsit jól is esett.
  - Miért érzem úgy hogy veletek nincs valami rendben? - kérdeztem, és lassan tovább haladtam mellette.
  - Fogalmam sincs, pedig jobb lesz ha átsiklasz a kis probléma felett, mert hamarosan mi leszünk a két segéded. - mondta, és félmosollyal rám nézett.
 - Akkor talán mégis segítek nektek valamennyit. Legközelebb kimegyünk együtt vadászni. - gondolkodtam el. Felém nyújtotta a kezét, a könyökénél megfogtam, ő is az enyémet.
 - Kötelez a királyi becsületed. - nézett a szemeimbe komolyan, mosolyogva bólintottam egyet, elengedett.
  - Menj be, és pihend ki magad. - javasolta majd intett egyet, és elindult a lovával. Előtte elmentem az istállóba, lenyergelni a lovam. Lassan bevezettem a helyére, mikor kifelé igyekeztem, lépteket hallottam magam mögött. Hirtelen hátranéztem, egy szinte már albínó fehérségű csikó állt mögöttem, lassan felé nyújtottam a kezem,felém lépdelt majd lassan a bebújt a kezem alá,megsimogattam a kis fejét. Rajtam kívül senki se volt bent, megfogtam a kötőfékét majd lassan a boxot között a helyét kerestem, megálltam a nyitott box mellett amire nagy betűkkel "Honour Hymn" volt írva,bevezettem majd rázártam az ajtót. Elindultam fel a kastélyba, mikor beértem halkan mentem egészen a szobámig, ilyenkor már nem sokan vannak bent, csak az őrök egy-két helyen. Miután bementem a szobába, levettem a ruhám, és átöltöztem. Az ablakomhoz sétáltam, onnan néztem ki. Ráláttam a tölgyfára, aminek csak pár égbenyúló ágát lehetett látni, az égbolt tele volt csillagokkal, azok voltak az egyetlenek amik fényt adtak ebben a sötét északában.